Kevés olyan író van ma a világon, akinek minden új műve esemény, minden mondata kihívás, és minden gondolata lenyomatot hagy az olvasóban. Krasznahorkai László ilyen szerző – és mostantól hivatalosan is a magyar irodalom új Nobel-díjasa.
A Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint az írónak „a lenyűgöző és látomásos életműért, amely az apokaliptikus rettegés közepette is megerősíti a művészet erejét” ítélték oda a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat.
Krasznahorkai László 1988-ban
(MTI fotó: Tóth István Csaba)
Ezzel ő lett a második magyar író, aki átvehette a világ legnagyobb irodalmi elismerését — Kertész Imre után, aki 2002-ben kapta meg a díjat.
A világirodalom kapujában – és azon is túl
Krasznahorkai László neve már évtizedek óta ott szerepelt az irodalmi Nobel-várományosok listáján. Műveit világszerte olvassák, gondolatait fordítják, stílusát elemzik.
A 2025-ös évben olyan nevekkel együtt emlegették az esélyesek között, mint Haruki Murakami, Margaret Atwood vagy Jon Fosse, ám a döntés végül egyértelmű volt: a magyar író mélyen filozofikus, mégis emberi prózája győzött.
Pilisszentlászlói otthona közelében
(MTI fotó: Kollányi Péter)
A bizottság szerint Krasznahorkai munkássága „újraértelmezi az ember és a világ kapcsolatát, miközben prózája szinte zenei ritmusban hömpölyög, és egyszerre idézi meg a reménytelenséget és a transzcendens szépséget.”
Az író, aki nem a zajban, hanem a csendben lett világhírű
Krasznahorkai 1954-ben született Gyulán. Az ELTE-n végzett magyar–német szakon, majd könyvtárosként dolgozott, mielőtt az irodalom végleg magához szólította volna.
A Valuska című opera bemutatója az Eiffel Műhelyházban
(MTI fotó: Hábetler András)
Első regénye, a Sátántangó 1985-ben jelent meg, és rögtön legendává vált – nemcsak a könyv, hanem a belőle készült, több mint hétórás Tarr Béla-film is, amely kultikus státuszt szerzett a művészfilmek világában.
Azóta minden műve – a Melankólia ellenállása, Az ellenállás melankóliája, Háború és háború, Seiobo járt odalent – újabb és újabb irodalmi tájat tárt fel.
Krasznahorkai prózája lassú, hömpölygő, filozofikus. Mondatai akár egy oldal hosszúságúak is lehetnek, de minden szó mögött ott a súly, a gondolat, a világ fájdalma és szépsége.
Magyar gyökerek, világnyelvű gondolatok
Bár gyakran emlegetik világirodalmi szerzőként, Krasznahorkai soha nem tagadta magyar gyökereit. Írásaiban gyakran visszaköszönnek a Tisza menti tájak, az alföldi falvak, a magyar sors és a kelet-európai lét bizonytalansága.
Ez a mélyen magyar, mégis egyetemes hang teszi különlegessé a művészetét – és talán ez az oka annak is, hogy a világ minden pontján értik és érzik a szavait.
Portré 2012-ből
(MTI fotó: Czimbal Gyula)
Műveit több mint húsz nyelvre fordították le, és 2015-ben már elnyerte a Man Booker International Prize díjat is – most pedig a legnagyobb irodalmi elismeréssel koronázták meg pályáját.
Az író, aki nem a díjakért, hanem a csendért ír
Krasznahorkai László nem az a típusú alkotó, aki keresi a reflektorfényt. Ritkán nyilatkozik, kerüli a nyilvánosságot, és ha megszólal, akkor is szelíden, lassan, mintha minden szót meg akarna ízlelni.
A Prima Primissima díjátadón 2012-ben
(MTI fotó: Máthé Zoltán)
Számára az írás nem karrier, hanem hivatás. Egyfajta belső utazás, amelyben az embernek szembe kell néznie önmagával és a világgal.
„A világ káoszát csak az írás rendje képes megérinteni” – mondta egyszer, és talán ez az ars poeticája mindmáig.
Magyarország újabb irodalmi pillanata
Krasznahorkai Nobel-díja nemcsak az ő életművét koronázza meg, hanem az egész magyar irodalom diadala is. A díj ismét bebizonyította, hogy a magyar nyelv – bármilyen kicsi is a világ nyelvei között – képes a legnagyobb gondolatok tolmácsolására.
Ez az elismerés nemcsak a múltat dicséri, hanem a jövőnek is üzen: a magyar irodalomnak van hangja, van ereje, és van jövője.
Surányi Ádám
