Ahogy pünkösd idején virágba borul a kert, úgy nyílik meg ilyenkor bennünk is valami: az emlékezés, az összetartozás és az újrakezdés vágya. De vajon mi közünk van ma, 2025-ben a néphagyományokhoz? Nem csupán szépen hímzett múlt, hanem jövőt formáló jelen is lehet? A válasz: igen. Sőt, talán most van rájuk a legnagyobb szükségünk.
Honnan jövünk, ha már nem emlékszünk rá?
A Rétköz falvaiban még élénken él sok régi szokás: húsvéti locsolás, karácsonyi betlehemezés, disznótoros napok vagy épp az aratási hálaadás hagyománya. De sok más is lassan kikopott a hétköznapokból – nem rosszindulatból, csak úgy, ahogy a rohanás mindent elfed. Pedig a néphagyomány több, mint nosztalgia: belső térkép és társas iránytű.
A hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem élő szövet. Olyan közös emlékezet, amit nem az emlékkönyvbe írunk, hanem az ünnepekbe, a mozdulatainkba, a receptekbe és az öltözetbe. A pünkösdi zöldágazás, a csárdás ritmusa, vagy a templomkertbe vitt koszorúk mind-mind azt üzenik: tartozunk valahová.
A hagyomány: válasz a természet törvényeire
A paraszti világ logikája egyszerű, mégis mély: semmi sem felesleges, és minden a természet rendjéhez igazodik. A szokásrend nem önkényes, hanem kipróbált: olyan „forgatókönyv”, amely évszázadok alatt csiszolódott. A régi falusi közösségek nem azért tartották meg a szokásokat, mert szépek voltak, hanem mert összetartották az embereket, eligazították őket az élet dolgaiban.
A pünkösdi időszak például mindig a termékenység, a virágzás, a közös mulatság ideje volt. Az első gyümölcsök, az első rendek a kertben, az első lekvárba való eper – mind a bőség kezdetét jelentették. És ezekhez társultak a szokások: a zöld ág, a pünkösdi királyválasztás, a lányok éneke, a templomi díszítés. A természet ünnepe – emberi nyelven elmondva.
Népszokás = közösségi műfaj
A szabolcsi falvakban ma is látható, hogy egy-egy felelevenített hagyomány milyen erővel képes összekötni generációkat. Egy karácsonyi kántálás, egy húsvéti locsolóbál, vagy egy aratóünnep köré emberek gyűlnek – beszélgetnek, nevetnek, emlékeznek. Nem díszletként, hanem valódi közösségként.
A népszokás sosem volt „magánügy”: mindig valakihez szólt, valakivel együtt történt. Ezért működik ma is. Mert miközben minden más szétesik körülöttünk – a figyelem, az idő, a kapcsolatok –, ezek a rítusok segítenek megélni a jelent, megérteni a múltat és irányt találni a jövőhöz.
Mit üzen ma a hagyomány?
Nem kell visszaköltöznünk a vályogházba ahhoz, hogy értékeljük a gyékényfonást. Nem kell mindenkinek népviseletet ölteni ahhoz, hogy érezzük, milyen súlya van egy lakodalmas rítusnak. Nem kell mindent visszahozni – csak azt, ami összeköt.
A boldogi rózsafánk, a buzsáki hímzés, a szatmári csárdás, vagy a régi vőfélyversek – ezek nem csupán szép dolgok. Ezek emlékeztetnek, hogy kik vagyunk, és hogyan ünnepelhetünk együtt. Hogy vannak még közös énekeink, mozdulataink, receptjeink – és ami talán a legfontosabb: közös emlékezeteink.
Pünkösd a Rétközben – virágzás és újraéledés
Dombrádon, Ibrányban, Nagyhalászban vagy éppen Szabolcs községben még él a pünkösdi templomdíszítés, a fiúk-tikverőzés emléke vagy a néptáncos forgatag. Ezek a mozaikdarabok tartják össze azt a képet, amit ma „rétközi identitásnak” nevezhetünk. És ez nem múlt, hanem jövő – ha továbbadjuk.
Aki ma egy pünkösdi rendezvényen vesz részt – akár a szentendrei skanzenben, akár a helyi falunapon –, nemcsak nézelődik, hanem hazatalál. Mert a hagyomány nem pusztán emlék: iránytű is. A pünkösdi örökségek nem vitrinbe valók – hanem szívbe, kézbe, közös dalba, ünnepbe.
Tartsuk életben azt, ami éltet. A néphagyomány nem a múlt megőrzése – hanem a jelen értelmezése, és a jövő megalapozása.
Mert amit nem adunk tovább, azzal el is búcsúzunk magunktól.
