Volt idő, amikor egy lakodalom nem csupán a menyasszony és a vőlegény ünnepe volt, hanem az egész falué. A rétközi falvakban a lagzi nem egy egyszerű vacsora vagy táncos mulatság volt, hanem napokig tartó szertartás, ahol minden mozdulatnak, minden ételnek és minden szónak jelentősége volt. A régi lakodalmak nemcsak összekötötték az embereket, hanem megmutatták, mit jelentett közösségben élni, ünnepelni, örülni.
A készülődés gyakran már hetekkel korábban elkezdődött. A háznál levágták a hízott disznót, előkerültek a hímzett abroszok, cserépedények, és a szomszédasszonyok is sorra jöttek segíteni. A régi falusi lagzik egyik legszebb hagyománya a kalácssütés volt: hatalmas kemencékben sültek az aranybarna fonott kalácsok, amelyeket később a vendégek asztalára tettek – vagy útravalóul csomagoltak.
A menyasszony ruhája gyakran még kézzel varrott, családi örökség volt. A templomi esküvőt mindig megelőzte a „kikérő”: a vőfély a vőlegénnyel és barátaival a lányos házhoz ment, tréfás versekben kérte ki a menyasszonyt, miközben a lány rokonai gyakran próbálták „félrevezetni” őket – egy nagymamát, vagy rongyba csavart seprűt kínáltak először, viccelődve az esküvő előtt.
A lagzi több felvonásból állt. A menet a templomtól a lagzi helyszínéig sokszor zenekarral haladt végig az utcákon, a falu népe integetett, a gyerekek futkároztak a hintó vagy feldíszített traktor után. Az ételsor klasszikus volt: húsleves csigatésztával, töltött káposzta, sült hús, majd később túrós rétes, diós bejgli és szilvalekváros derelye. Az ital a hordós bor és a házi pálinka volt – mértékkel, de jókedvvel.
A tánc hajnalig tartott. A menyasszonytánc alatt az asszonyok és lányok pénzzel „váltották meg” a menyasszony idejét, ezzel segítve az ifjú pár indulását. Éjfél után jött a menyecsketánc: ekkor a menyasszony már piros fejkendőt kötött, jelezve, hogy férjes asszony lett.
Nem volt lagzi csúfolódás és tréfa nélkül: a vőfélyek versben csúfolták az egyes rokonokat, „újasszonyt” vittek az ifjú férjnek, vagy „kölcsönkérték” az edényeket a szomszédból, hogy „már az is hiányzik a hozományból”. Ezek a jelenetek nem bántóak, hanem szórakoztatóak voltak – és összekovácsolták a jelenlévőket.
Egy rétközi lakodalom tehát nem pusztán családi esemény volt, hanem a közösség ünnepe. Aki ott volt, részese lett valaminek, ami ma már csak történetként él tovább: egy olyan világnak, ahol az öröm nem volt magánügy, hanem közös kincs. Ma is, ha egy-egy régi fényképet előveszünk a nagyszülőktől, előbújik az emlék – a csigatésztás leves illata, a menyecske kendője, a cigányzene hajnali hangjai.
A régi lakodalmak nemcsak összeadtak két embert, hanem megerősítették a közösséget is. Emlékezzünk rájuk méltó módon – nemcsak nosztalgiával, hanem azzal a szándékkal, hogy ne vesszen el mindaz, ami egykor összetartott minket.
