Van valami egészen különös varázsa annak, amikor tavasszal újra melegszik a levegő, a nap megül a verandákon, és az ember leül egy pohár borral – vagy fröccsel – a kezében. Nem siet sehová. Mert nem is kell. Csak ül, hallgatja a madarakat, néha megszólal valaki: „Emlékszel, amikor még…?”
A rétközi falvakban – és Kisvárdán is – régen a bor nem csak ital volt, hanem társ. A férfiak sokszor esténként „lepókhálózták a pincét”, vagyis lesétáltak a telek végébe, a mélybe vájt földes lépcsőkön, és megnézték, mit mutat az idei „termés”. Egy kis demizson, egy kóstoló, néha egy kolbászkarika is akadt mellé. És a bor mellett jött a beszéd: komoly dolgokról is, meg csak úgy, a világról.
Amikor a fröccsnek rangja volt
A fröccs nem egyszerű keverék volt. Művészet. Minden faluban akadt legalább egy ember, aki pontosan tudta, mi a különbség a kisfröccs, hosszúlépés, házmester és viceházmester között – és nem is hagyta szó nélkül, ha valaki rosszul kérte.
A fröccsözés nem a részegségről szólt, hanem a lassú beszélgetésekről. Arról, hogy ki hogyan vetett, mi volt a piacon, ki kérte meg kinek a lányát, és hogy „mi lesz ebből az időből”. Ezek a padok – a ház elé tett, napsütötte kis lócák – olyan „szabad terek” voltak, ahol mindenki elmondhatta a magáét. Néha csak egy szó nélkül tették le egymás mellé a poharat. Mert a csend is része volt az italnak.
A pince: rejtett kincseskamra
Sok régi házhoz tartozott pince. Volt, aki a város szélén, más a kert végében építette – hűvös, száraz, biztonságos helyen. A boroshordók mellett gyakran ott sorakoztak a befőttek, a savanyúságok is. De a legnagyobb becsben a „házi” bor állt. Nem mindenki volt nagy borász, de mindenki tudta, kinek a bora hogy áll, melyik utcában erősebb, hol gyümölcsösebb.
Tavasszal, amikor a nap már melegebben sütött, előkerültek az első palackok, és a pinceajtók is nyikorogni kezdtek. A nők hozták a frissen sült pogácsát vagy zsíros kenyeret, és ilyenkor a kert végében már nemcsak munka folyt – hanem élet. Társas élet.
Ma is lehet ilyen?
Persze ma már ritkábban látni pincében borozgatókat, sokan vásárolják a bort, és fröccsözni inkább fesztiválon vagy teraszon szokás. De valami mégis megmaradt. Mert egy jó tavaszi délutánon, ha leülsz valakivel a ház előtti padra, és előkerül egy üveg régi dombrádi, kisvárdai vagy bodrogközi bor – ugyanúgy megszólal a múlt.
A bor nem csak ital, hanem történet. Minden korty mögött ott van valaki, aki művelte a szőlőt, fejtette a bort, töltötte az üveget. És ha jól figyelsz, ezek a történetek még most is ott vannak a pohár szélén.
Úgyhogy ne rohanj. Ülj le a padra. Tölts egy pohárral. És hallgasd meg, mit mesél.
