A Rétköz, ez a lapos, vizes, mocsaras vidék évszázadokon át külön világ volt Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szívében. Ma már alig emlékeztet valami az egykori nádasokra, lápokra, ártéri legelőkre – de ha megkapargatjuk a felszínt, a történetek még mindig ott rejtőznek a falvak utcáin, az öregek emlékeiben és a föld alatt.
A Rétköz régen nemcsak egy földrajzi tájegység volt – hanem életforma. A XIX. század végéig a Tisza és mellékfolyói szabadon kanyarogtak, elárasztva tavasszal a réteket, földeket. Az itt élők ehhez alkalmazkodtak: ladikkal jártak, halásztak, gyékényt vágtak, s amikor a víz apadt, szénát gyűjtöttek, marhát legeltettek.
Idősebbek még ma is emlegetik, hogy Ibrány, Dombrád vagy épp Tuzsér környékén egy-egy kiadós tavaszi árvíz után hetekig nem lehetett gyalog közlekedni. Volt olyan esztendő, amikor a gyerekek csónakkal mentek iskolába – igaz, az ilyen tanév kezdésekor a csizmát és a ladikot is be kellett készíteni az ajtó mellé.
A mocsárvilág, ami eltartotta az embert
A Rétköz természeti adottságai megélhetést adtak a lakosságnak. Az itt élők főként:
- halászatból,
- nádvágásból,
- gyékény- és sásfeldolgozásból,
- állattartásból éltek.
A halászat nemcsak táplálékot adott, hanem kereseti lehetőséget is. Egy-egy ügyes halász a tiszai vagy retközi vizekből annyi zsákmányt fogott, hogy a falu hetipiacán is jutott belőle.
Télen, amikor befagytak a vizek, jégveremre vágták a halat, nyáron pedig a gyékényfonás és kosárkészítés volt a férfiak és asszonyok mindennapi tevékenysége.
A Rétköz tehát nemcsak egy táj volt, hanem önálló gazdasági egység – a víz, a növényzet, az állatok és az ember közötti kényes egyensúly.
Ármentesítés – a régi világ vége
A XIX. század végén megkezdődött a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása, gátak épültek, a vízjárta területeket lecsapolták. Ez a folyamat a Rétközt sem kímélte. A hatalmas ártéri rétek lassan kiszáradtak, megjelent a szántóföldi gazdálkodás, a halászat és a gyékényművesség visszaszorult.
Sokan azt hitték, hogy a modern mezőgazdaság mindent megold – de a Rétköz varázsa, egyedisége, különleges élővilága eltűnt a folyók medrével együtt.
Mit őriz ma a Rétköz a múltjából?
Bár a táj mára átalakult, a múlt emlékei még mindig fellelhetők:
- Dombrádon, Kisvárdán vagy Nyírmadán még mindig mesélnek a „ladikos időkről” az idősek.
- A régi halászhálókat, varsákat, gyékényből font kosarakat néhány néprajzi gyűjtemény ma is őrzi.
- A térség tavain, holtágain újra fel-felbukkannak horgászok, vízitúrázók – ha nem is úgy, mint régen, de legalább emlékeztetve a régmúltra.
- A Rétközi Múzeum vagy helyi tájházak kiállításai is megidézik a mocsárvilág mindennapjait.
A Rétköz története figyelmeztet: bár a tájat formálhatjuk, a múlt gyökereit nem szabad teljesen elvágnunk. Az itt élők múltja, a természethez való alkalmazkodás tudománya és az emberi kitartás a jövőben is példaként szolgálhat mindannyiunknak.
