Vannak dolgok, amelyeket nem írunk le a naplóba, mégis örökre megmaradnak bennünk. Illatok, fények, színek, hangulatok. Egy-egy virág látványa, amely visszarepít a nagymama kertjébe, ahol mezítláb szaladtunk a reggeli harmatban. Ahol a természet még nem díszlet volt, hanem életforma.
A rétközi kertek és udvarok mindig is külön világot jelentettek. Nem voltak mérnök által tervezett ágyások, sem művi elrendezés. Csak a föld, az évszakok, a kezek, és a szeretet, amellyel a virágokat gondozta a család.
Ott volt például a porcsinrózsa, ahogy sokan hívták, a „kukacvirág” – harsány színekben pompázó, apró levelű növény, ami minden reggel új virágokat bontott. A ház előtti virágágyásban szinte észrevétlenül terült szét, mintha szőnyeget szőtt volna a nyárból. Nem kellett vele sokat foglalkozni – elég volt egy kis napfény, néhány csepp eső, és máris boldogan virított.
És persze ott volt a büdöske – hivatalosabb nevén bársonyvirág –, amit valaki vagy nagyon szeretett, vagy épp az illata miatt messziről kerülte. De egy biztos: szinte minden udvarban ott volt. Nemcsak szép volt, hanem hasznos is – elűzte a kártevőket a veteményesből. A nagymamák kedvence volt, talán azért is, mert olyan strapabíró, mint ők maguk.
A pipacs már más világ. Nem a kertekben nőtt, hanem a mezők szélén, a búzatáblák között, ahol a gyerekek játék közben leszakítottak néhányat, hogy anyának csokrot kössenek belőle. Vörös, légies szirmai olyan törékenyek voltak, hogy egy erősebb fuvallat is letépte. Mégis: ott van mindenki emlékeiben. A pipacs nem tartós virág, de örök élmény.
Ezek a virágok nem csak díszítettek. Tanítottak is. Türelemre, kitartásra, gondoskodásra. Arra, hogy az élet ritmusa nem a naptárhoz vagy az órához igazodik, hanem a természethez. Hogy a szépség nem mindig harsány, és hogy az egyszerű dolgok a legmaradandóbbak.
Ma, amikor a legtöbb kertbe nem virág, hanem térkő kerül, talán érdemes lenne újra visszatérni ezekhez a régi barátainkhoz. Ültetni egy sor büdöskét a veteményes szélére, porcsinrózsát a járda mellé, pipacsot a kerítés tövébe. Nemcsak nosztalgiából, hanem példát mutatni is – gyereknek, unokának.
Mert ahogy a virágok nőnek a napfény felé, úgy hajolunk mi is vissza gyerekkorunk emlékeihez. És ha elültetünk egy virágot, azzal nem csak földbe, de lélekbe is gyökeret eresztünk.
