Április 24. ősidők óta különleges dátum a magyar falusi ember életében – és a Rétközben sem volt ez másként. Ez a nap nem csupán egy keresztény szent ünnepe, hanem szinte mágikus fordulópontja volt az évnek. A természet ezen a napon „kifordult a földből”, az állatok először látták meg a legelőt hosszú tél után, és az emberek is új szakaszba léptek a munkában, életben, hiedelmekben. Szent György napja egyfajta tavaszi újév volt – a remény, a termékenység, a mozgás és az újjászületés ünnepe.
A rétközi falvakban már napokkal korábban megkezdődött a készülődés. Az istállók kitakarítása, a pásztorok felszerelésének rendbetétele, a legelők megtisztítása mind része volt az ünnepre hangolódásnak. A Szent György-napi kihajtás reggelén különös csend ült a falura – aztán egyszerre megmozdult minden. A gazdák elővezették marháikat, lovaikat, disznóikat, a gyerekek izgatottan futkároztak, a pásztorok új subában, kucsmában és kampósbottal álltak a porta előtt. De mielőtt az állatok kiléptek volna a kapun, szinte minden portán elvégeztek valamilyen rontáselhárító szertartást. Sok helyütt hamuból rajzolt keresztet nyomtak az állat homlokára, füstölőt égettek a kapuban, vagy szenteltvízzel hintették meg a jószágokat. Úgy tartották, hogy ezen a napon a boszorkányok különösen aktívak – és ha valaki nem vigyáz, el is viszik a tejhasznot vagy betegséget hoznak az állatokra.
A legelők nem csupán természeti terek voltak, hanem közösségi színterek is. Szent György napján a pásztorok átvették az állatokat, és megindult az első, jelképes kihajtás. Ezt követően a közösség sokszor ünnepi ebédet rendezett: üstben főtt a birkapörkölt vagy a töltött káposzta, bor és pálinka járt kézről kézre, a fiatalok énekeltek, táncoltak. A lányos házaknál hajnalban zöld ágakat tűztek az ablakba – ez a „zöldágjárás” évszázados hagyomány volt. A fűzfa vagy nyírfa ágát a legények tették ki, és akinek az ablaka alatt ott virított a friss ág, az tudhatta: valaki gondol rá. A zöld ágat gyakran szalagokkal díszítették, néha még rigmust is mellékeltek hozzá.
A legenda szerint Szent György egy római katona volt, aki nem tagadta meg hitét, ezért vértanúhalált szenvedett. A legismertebb történet azonban a sárkányölő György alakja: egy falut rémisztgető sárkányt győzött le, aki cserébe embereket követelt. Amikor egy királylány lett volna az áldozat, György lovára pattant, és lándzsájával ledöfte a fenevadat. Ez a kép – a jó győzelme a gonosz felett – a magyar néphagyományban is élénken jelen van, és gyakran összeolvadt a tavasz győzelmével a tél felett. György tehát nemcsak a lovagok, hanem az állattartók, pásztorok védőszentje is lett.
A Rétköz falvaiban sokáig a Szent György-napi események jelölték ki az éves ritmust: ettől kezdve számították a legeltetési időszak kezdetét, sok szerződés ekkor lépett életbe, a pásztorok ilyenkor kapták meg feladatukat az egész idényre. Az emberek hite szerint a természet ezen a napon mintegy újraindul, s ha ekkor rend és tisztaság uralkodik, az év hátralevő része is bőségben és nyugalomban telik majd.
Ma, amikor a legelőkön már inkább traktorok pöfögnek, mint pásztorbot koppan, és az állatok többsége már zárt telepeken él, különösen fontos, hogy emlékezzünk ezekre a napokra. Mert nemcsak hagyományokat őrzünk, hanem egy olyan életritmust is, amelyben az ember még tudta: a természethez való viszonya nemcsak gyakorlati, hanem szakrális is. Szent György napja nem csupán múlt – hanem emlékeztető arra, hogy van idő, ami nem rohan, hanem körbejár. Mint a tavasz. Mint az élet.
Írta: Surányi Ádám
