Volt idő, amikor a tél nem csak egy évszak volt, hanem próbatétel. Amikor a hideg nem kérdezett, a hó pedig nem olvadt el két nap alatt. A régi nagy telek idején a világ lelassult, elcsendesedett, és az ember megtanulta, mit jelent együtt élni a természettel – nem uralni, csak tűrni és alkalmazkodni hozzá.
A Rétköz falvaiban az idősek ma is úgy mesélnek ezekről a telekről, mintha tegnap lettek volna. Pedig sokszor fél évszázad is eltelt azóta. A hó akkor nem látvány volt, hanem valóság: derékig érő torlaszok az utcákon, befagyott árkok, eltűnt kerítések. Reggel nem az volt a kérdés, elindul-e az autó – hanem hogy egyáltalán ki lehet-e lépni a kapun.
Hó, ami eltakarta a világot
A régi telekben volt valami félelmetes és valami megnyugtató egyszerre. A hó vastag takaróként borította be a határt, a fákat, az udvarokat. A falvak utcái eltűntek, csak keskeny ösvények maradtak, amit a járók tapostak ki nap mint nap. Aki elkésett, az nem azért késett, mert nem akart időben indulni – hanem mert a hó nem engedte.
A Tisza ilyenkor jéggé vált. Nem csak befagyott, hanem megállt. Vastag jégtáblák torlódtak egymásra, a folyó hangja elnémult. A parton élők tudták: ilyenkor tisztelni kell a telet, mert a víz ereje csak alszik, nem tűnt el.
Tél, ami munkát adott
A nagy telek nem voltak romantikusak. Fát kellett hordani, havat lapátolni, állatot etetni. A kút befagyott, a vízért messzire kellett menni. A reggelek jéghidegek voltak, a lehelet azonnal köddé vált. A csizmára fagyott hó estig le sem olvadt.
És mégis: ezek a telek tanították meg az embereket összetartani. Ha valaki elakadt, a szomszéd ment segíteni. Ha elfogyott a tüzelő, megosztották. Nem kérdezték, mikor kapják vissza – tudták, hogy egyszer majd fordítva lesz.
Gyerekeknek öröm, felnőtteknek teher
A gyerekek számára a nagy tél maga volt a csoda. Szánkózás reggeltől estig, hóvárak, jégcsapok az eresz alatt. Az iskola néha elmaradt, mert egyszerűen nem lehetett eljutni odáig. A felnőttek azonban másként látták. Ők tudták, hogy a hó nem játék: késik a munka, veszélyben az állat, elfárad az ember.
Mégis volt benne rend. A télnek ideje volt, kezdete és vége. Nem csúszott bele a tavaszba, nem váltott hirtelen esővé. Amikor elment, tényleg elment.
Mi maradt a nagy telekből?
Ma már ritkán látunk ilyet. A tél rövidebb, szeszélyesebb. A hó sokszor csak vendég, nem marad. Az idősek ilyenkor csak legyintenek: „Ez már nem az a tél.” És igazuk van.
A régi nagy telek nemcsak az időjárásról szóltak. Egy világról mesélnek, ahol az ember még tudta, hogy nem minden felette áll. Ahol a természet diktált, és ehhez kellett igazodni. Ahol a csend nem volt ijesztő, csak mély.
Emlék, amit őrizni kell
Talán nem is baj, hogy ma már ritkábbak ezek a telek. De az emlékük fontos. Mert emlékeztetnek arra, hogy honnan jöttünk. Hogy volt idő, amikor a tél nem egy hír volt a telefonon, hanem valóság az ajtó előtt.
És amikor néha mégis leesik a nagy hó, érdemes megállni egy pillanatra. Meghallgatni a csendet. Mert abban a csendben ott van minden régi nagy tél emléke.
