Szeptember 29-e, Szent Mihály napja ma sokak számára csupán egy névnap a naptárban, elődeink életében azonban az ősz egyik legfontosabb fordulópontja volt. A pásztorok hazahajtották az állatokat a legelőkről, elszámoltak a gazdákkal, vásárok és mulatságok kezdődtek, miközben a természet változásaiból a közelgő télre próbáltak következtetni. A Rétköz egykori állattartó, földművelő világában is könnyű megérteni, miért volt különleges jelentősége annak a napnak, amikor a nyári határ lassan átadta helyét az őszi gazdasági rendnek.
Szent Mihály napja jóval több volt egy névnapnál
A keresztény naptár szeptember 29-én Szent Mihály arkangyalt ünnepli. A magyar népi vallásosságban különösen erős kultusz kapcsolódott hozzá: a néphagyomány a mennyei seregek fejedelmeként, valamint a túlvilágra távozó lélek kísérőjeként és bírájaként is számon tartotta. Innen ered a régi magyar „Szent Mihály lova” elnevezés is, amellyel a hordozható ravatalt illették. Szent Mihály emellett számos templom patrónusa volt a Kárpát-medencében, így szeptember végén sok településen búcsút is rendeztek.
A nap jelentőségét azonban nemcsak az egyházi ünnep adta. Szent Mihály napja a hagyományos paraszti gazdasági év egyik fontos választóvonala volt. A nyár lezárult, a nappalok látványosan rövidültek, a hűvös éjszakák megérkeztek, és megkezdődött az az időszak, amikor az emberek és az állatok élete egyre inkább visszahúzódott a falvakba, portákra.
Hazatértek a nyájak a legelőkről
A magyar pásztorkultúrában tavasszal Szent György napjához, április 24-éhez kapcsolódott az állatok kihajtásának egyik hagyományos időpontja. Ősszel pedig több jeles nap – köztük Szent Mihály, Vendel, Dömötör és Márton napja – kapcsolódott a behajtáshoz, tájanként és állatfajtánként eltérően. A Néprajzi Múzeum oktatási anyaga is úgy fogalmaz, hogy Szent Mihály napján kezdődött meg a jószág telelésre történő behajtása.
Ez azonban nem egyszerűen annyit jelentett, hogy véget ért a legeltetés. A nyári időszak lezárásával következett az elszámolás: számba vették az állatokat, és számos vidéken ekkor rendezték a pásztorok szolgálatának ügyeit is. A Magyar Néprajz szerint sok helyen éppen Mihály-nappal telt ki a juhászok esztendeje. A régi mondás mögött komoly felelősség húzódott: nem az számított igazán, ki tudta tavasszal kihajtani a nyájat, hanem az, ki tudott ősszel rendesen elszámolni vele.
A Rétközben különösen ismerős lehetett ez a világ
A Rétköz régi arculata természetesen egészen más volt, mint napjainkban. A Tisza és mellékvizei által formált táj, a rétek, legelők és vizes területek évszázadokon keresztül meghatározták az itt élők gazdálkodását. Ebben a világban az évszakok váltakozása nem pusztán azt jelentette, hogy előkerült a melegebb ruha: a természet ritmusa szabályozta a munka jelentős részét.
Szent Mihály napjának országosan ismert pásztorhagyományai ezért a Rétköz múltját felidézve is könnyen érthetők. Amikor a legelők már kevesebbet adtak, hidegebbé váltak a hajnalok és egyre korábban érkezett az este, az állattartás rendje is megváltozott.
Ma már Dombrád, Tiszakanyár, Nagyhalász vagy a környező települések utcáin természetesen nem jelent eseményt egy nagy nyáj őszi hazatérése. Néhány generációval korábban azonban az állatok és a pásztorok mozgása még a vidéki élet megszokott képéhez tartozott.
Vásárok, pásztorünnepek és kezdődő „kisfarsang”
Ha lezárult a gazdasági év egy szakasza, annak közösségi oldala is volt. Szent Mihály napjához híres vásárok kapcsolódtak, a pásztorok pedig több vidéken ünnepségeket tartottak. A Magyar Néprajz például a 18–19. századi kelet-dunántúli Mihály-napi juhászbúcsúkról is beszámol.
Szent Mihály napjával kezdődött az úgynevezett kisfarsang időszaka is. Ez az őszi lakodalmak ideje volt, amely Katalin napjáig, november 25-éig tartott. A mezőgazdasági munkák egy részének befejeződése után több lehetőség nyílt lakodalmakra és közösségi összejövetelekre.
Így a nap egyszerre hordozta magában a lezárást és valami újnak a kezdetét. Vége lett a nyári legeltetésnek, ugyanakkor megkezdődött az őszi közösségi élet egyik mozgalmas időszaka.
A természetből próbálták kiolvasni, milyen tél közeleg
A modern meteorológiai előrejelzések előtt különösen nagy jelentősége volt a természet megfigyelésének. A jeles napokhoz ezért számtalan időjárási regula társult. Ezeket azonban érdemes annak tekinteni, amik: népi megfigyeléseknek és hagyományoknak, nem mai értelemben vett meteorológiai előrejelzéseknek.
Az emberek figyelték az állatok viselkedését, a szél irányát, a reggeli hideget és a természet apró változásait. Egy gazdálkodó család számára ugyanis korántsem volt mindegy, mikor érkezik meg az első komoly fagy, milyen hosszú lesz az ősz, vagy mennyi takarmányra lesz szükség a tél folyamán.
Ebben az értelemben Szent Mihály napja valódi határkő lehetett: szeptember végére már jól láthatóvá vált, hogy a természet lassan bezárja a nyári évszakot.
Egy nap, amelyből mára főként az emlékezet maradt
Ma szeptember 29-én nem kell számadást tartanunk a nyáj után, és az életünket sem a legelők állapota határozza meg. Mégis, Szent Mihály napjának hagyományai megmutatnak valamit abból, hogyan éltek azok a generációk, amelyek számára a naptár és a természet még szinte ugyanazt jelentette.
A régi ember nem egyszerűen négy évszakban gondolkodott. Jeles napok sorozata vezette végig az esztendőn, és ezek jelezték, mikor kell kihajtani, vetni, aratni, behajtani, szüretelni vagy éppen készülni a télre.
Szent Mihály napja ennek a régi rendnek az egyik legfontosabb őszi állomása volt. Talán ezért is érdemes szeptember végén a Rétközben járva egy pillanatra más szemmel nézni a ködös reggelekre, a sárguló határra és az egyre korábban érkező alkonyatra. A táj ma is ugyanazt üzeni, amit elődeink évszázadokon át pontosan értettek: véget ért a nyár, és megérkezett az ősz ideje.
Forrás: Magyar Néprajz – Népszokás, néphit, népi vallásosság és Pásztorünnepek, közösségi alkalmak, szokások, Magyar Elektronikus Könyvtár; Néprajzi Múzeum; Szabadtéri Néprajzi Múzeum.
