Ha ma valaki végigautózik a Rétköz településein – Dombrádtól Kisvárdán át egészen Tuzsérig –, nehezen tudja elképzelni, hogy néhány száz évvel ezelőtt ez a vidék egészen más arcát mutatta.
Ahol ma szántóföldek, falvak, utak és vasútvonalak húzódnak, ott egykor a víz uralkodott.
Nem véletlenül kapta a táj a Rétköz nevet. A “rét” szó itt nem egyszerű kaszálót jelentett, hanem vízjárta, mocsaras területeket, amelyek évszázadokon át meghatározták az itt élők mindennapjait. A történeti földrajzi kutatások szerint a Rétköz a Felső-Tisza vidékének egyik legjelentősebb ártere volt, amelyet a Tisza, a Bodrog, a Lónyay-főcsatorna elődjének számító vízfolyások, valamint számtalan kisebb ér és holtág alakított.
Egy táj, amelyet a folyók építettek
A Rétköz nem egyetlen tó vagy mocsár volt. Sokkal inkább egy hatalmas, folyamatosan változó vízi világ, amelyet a Tisza évről évre újraformált.
A tavaszi áradások idején hatalmas területek kerültek víz alá, majd a nyár végére lassan visszahúzódtak. A folyó új medreket vájt, régi ágakat hagyott hátra, tavakat, morotvákat és nádasokat alakított ki.
A mai ember számára szinte elképzelhetetlen, de volt idő, amikor a Rétköz nagy részén csónakkal könnyebb volt közlekedni, mint szekérrel. A települések gyakran kisebb, szárazabb hátakra épültek, amelyeket a víz vett körül hónapokon keresztül.
Már a honfoglalás előtt is emberek éltek itt
A régészeti kutatások szerint a Rétköz nem volt lakatlan vidék.
A kedvező természeti adottságok miatt már az őskorban is megtelepedtek itt közösségek. A folyók halat adtak, a mocsarak vadat és madarat, a magasabb hátakon pedig földművelésre is lehetőség nyílt. A későbbi évszázadokban szkíta, szarmata, avar, majd honfoglalás kori leletek is előkerültek a térségből, bizonyítva, hogy ez a táj hosszú időn át lakott volt.
A víz nem ellenség volt, hanem az élet része
Ma, ha kiönt egy folyó, azonnal veszélyhelyzetre gondolunk. Régen azonban egészen más volt a szemlélet. Az itt élők alkalmazkodtak a vízhez. Nem próbálták legyőzni, inkább együtt éltek vele.
A magasabb térszíneken gabonát termesztettek, a vízjárta részeken halásztak, madarakat fogtak, nádat és gyékényt vágtak. A mocsarak rengeteg élelmet biztosítottak, ezért a Rétköz sokáig az ország egyik leggazdagabb természetes élőhelyének számított. A hagyományos ártéri gazdálkodás és a halászat jelentőségét Herman Ottó munkái is részletesen bemutatják.
Egy különleges élővilág
A régi feljegyzések szerint a Rétköz élővilága rendkívül gazdag volt.
A sekély tavakban csuka, ponty, kárász, harcsa és süllő élt, a nádasokban gémek, kócsagok, récék és számtalan vízimadár fészkelt.
Vidrák, hódok és más vízhez kötődő emlősök is gyakori lakói voltak a tájnak, amely természetes átmenetet alkotott a folyó és a szárazföld között. A korabeli természetleírások alapján ez a Kárpát-medence egyik legváltozatosabb vizes élőhelye volt.
A nagy fordulat
A 19. század közepére azonban egyre többen úgy látták, hogy a rendszeres árvizek akadályozzák a mezőgazdaság fejlődését és a közlekedést.
1846-ban indultak el a Tisza-szabályozási munkálatok, amelyek Széchenyi István kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál tervei alapján alakították át a folyó egész vízrendszerét.
A cél az volt, hogy az árvizeket gátak közé szorítsák, a kanyarulatokat átvágják, és a korábbi mocsarak helyén termőföldeket hozzanak létre. A kortársak ezt nem véletlenül nevezték „második honfoglalásnak”, hiszen hatalmas területek váltak művelhetővé.
Mit nyertünk… és mit veszítettünk?
A folyószabályozás nélkül ma valószínűleg nem létezne ilyen formában a Rétköz.
Könnyebb lett a közlekedés.
Nőtt a mezőgazdasági termelés.
Új településrészek épülhettek.
Ugyanakkor a korábbi mocsárvilág szinte teljesen eltűnt.
A természetes árterek többsége megszűnt, a halállomány átalakult, számos madár- és növényfaj élőhelye visszaszorult. A kutatók ma már úgy tekintenek a Tisza-szabályozásra, mint amely egyszerre volt mérnöki bravúr és egy olyan beavatkozás, amely alapjaiban változtatta meg a táj ökológiáját.
Ez még csak a történet kezdete…
A mai Rétköz alatt ott rejtőzik az egykori vízi világ emléke.
A holtágak, a mélyebb fekvésű rétek, a településnevek és a helyi hagyományok ma is őrzik annak a különleges tájnak a nyomait, amely évszázadokon át meghatározta az itt élők életét.
Sorozatunk következő részében a Rétköz talán legtitokzatosabb alakjaival ismerkedünk meg: a pákászokkal, akik olyan tudással éltek együtt a mocsárvilágban, amely ma már szinte teljesen feledésbe merült.
