Van valami különös a novemberi vasárnapokban. Valami, amit nehéz szavakba önteni, mégis minden évben ugyanúgy megérint. Mintha ilyenkor az idő is lassabban járna, mintha a világ egy kicsit elfáradt volna az egész éves rohanásban, és végre megengedné magának, hogy megpihenjen.
Ma reggel, amikor kinéztem az ablakon, a kertet vékony dér borította. A fűszálak ezernyi apró kristályként csillogtak a hajnali fényben, a fák pedig már szinte teljesen levetkőzték őszi ruhájukat. Egy-egy makacs levél még kapaszkodott az ágakba, mintha nem akarná elfogadni, hogy az ő ideje is lejárt. Néztem őket egy darabig, és arra gondoltam, milyen különös, hogy mi, emberek is mennyire hasonlítunk hozzájuk. Sokszor mi is olyan dolgokba kapaszkodunk, amelyeket már régen el kellett volna engednünk.
A Rétköz ilyenkor egészen más arcát mutatja. A földek elcsendesedtek, a határban már nem hallani a nyári munkák zaját. A távolban a Tisza ugyanúgy folytatja útját, ahogyan száz vagy ezer évvel ezelőtt. Nem siet, nem kérdez, nem aggódik a holnap miatt. Csak halad. Néha arra gondolok, talán nekünk is tanulnunk kellene tőle valamit. Hogy nem minden kanyar jelent tévutat, és nem minden akadály azért kerül elénk, hogy megállítson bennünket.
Ahogy telt a délelőtt, a nap lassan áttört a szürkeségen. Nem volt már ereje úgy melegíteni, mint néhány héttel ezelőtt, de a fénye mégis jólesett. Megvilágította a kopasz ágakat, az udvaron összegyűlt leveleket, a háztetőket, és egy rövid időre minden olyan békésnek tűnt.
Gyermekkoromban egészen másként éltem meg ezeket a napokat. Akkor a november csak azt jelentette, hogy hamarosan itt a tél, közeledik a karácsony, és talán egyszer majd hó is esik. Nem gondolkodtam azon, milyen gyorsan múlnak az évek. Nem számoltam, hány ősz van már mögöttem, és hány ember hiányzik azok közül, akikkel egykor együtt vártam az ünnepeket.
Ma már másként nézek a novemberre.
Ahogy az ember idősebb lesz, egyre több emlék költözik az évszakokba. Egy illat, egy régi dal, a hideg levegő, a kéményekből felszálló füst vagy egy ismerős utca látványa néha egész történeteket idéz fel bennünk. Olyan emberek hangját halljuk újra gondolatban, akiket már régen nem hallottunk. Olyan pillanatok jutnak eszünkbe, amelyekről akkor még nem is sejtettük, hogy egyszer milyen sokat fognak jelenteni.
És talán ez az élet egyik legfurcsább igazsága: amikor benne vagyunk egy boldog pillanatban, ritkán tudjuk, hogy éppen emlékké válik.
Egy vasárnapi ebéd. Egy hosszú beszélgetés. Egy nevetés a konyhában. Valaki, aki megkérdezi, kérünk-e még egy csésze teát. Akkor mindez természetesnek tűnik. Évekkel később pedig lehet, hogy éppen ezekért a pillanatokért adnánk a legtöbbet.
Délutánra hamar elfogyott a fény. A november nem bőkezű a nappalokkal. Mire az ember igazán belefeledkezne a délutánba, a nap már a fák mögé húzódik, és lassan megérkezik az este. A házak ablakaiban sorra kigyúlnak a fények, a kertek elcsendesednek, és az utcákon is egyre ritkábban jár valaki.
Szeretem ezt az időszakot. Nem azért, mert minden szép benne. Hiszen a november sokszor szürke, hideg, sáros és barátságtalan. Hanem azért, mert őszinte. Nem akar többnek látszani annál, ami. Nem ígér örök napsütést, nem próbálja visszahozni a nyarat. Egyszerűen megtanít bennünket elfogadni, hogy mindennek megvan a maga ideje.
A virágzásnak és az elmúlásnak. A találkozásoknak és a búcsúknak. A nagy terveinknek és azoknak a napoknak is, amikor semmi különöset nem teszünk, csak jólesik otthon lenni.
Lassan közeledik az advent. Hamarosan fények kerülnek az ablakokba, előkerülnek a régi díszek, és a házakban megjelennek azok az ismerős illatok, amelyek valahogy mindig visszavezetnek bennünket a gyermekkorunkhoz.
De mielőtt elkezdődne az ünnepi készülődés, jó lenne még megőrizni valamit ebből a csendből.
Leülni egy kicsit. Nem a telefonunkat nézni. Nem azon gondolkodni, mi mindent kell még elintéznünk holnap. Hanem egyszerűen jelen lenni. Megkérdezni valakitől, hogy van, és valóban meghallgatni a választ. Felhívni azt, akivel már régóta tervezzük. Megölelni valakit, akiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig itt lesz velünk.
Mert az idő nem áll meg. A Tisza holnap is továbbfolyik, a fákon egyre kevesebb levél marad, és egy reggel arra ébredünk majd, hogy megérkezett a tél.
De talán nem is az a fontos, milyen gyorsan múlnak az évszakok.
Hanem az, hogy közben mennyi mindent veszünk észre abból az életből, amelyet élünk.
Most odakint már sötétedik. A novemberi este lassan rátelepszik a házakra, a földekre, a folyóparti fákra. Valahol egy kéményből füst száll fel, valahol éppen vacsorához ül egy család, valahol pedig valaki egy régi fényképet nézeget, és mosolyogva gondol arra, ami elmúlt.
Én pedig arra gondolok, hogy talán nem is kell mindig valami rendkívülinek történnie ahhoz, hogy szép legyen egy nap.
Néha elég egy csendes vasárnap. Egy kis fény az ablakban. Egy ismerős hang. És az a megnyugtató érzés, hogy bár a világ folyton változik, vannak dolgok, amelyek még mindig hazavezetnek bennünket.
Mert az ősz nemcsak arra tanít meg, hogyan engedjünk el dolgokat. Hanem arra is, hogy amíg lehet, becsüljük meg mindazt, ami még a miénk. 🍂
Surányi Ádám a főszerk.
