Kevesebbet vásárolni, tovább használni ugyanazt a tárgyat, megjavítani, amit lehet, helyben megtermelni az élelmiszer egy részét, kisebb energiaigényű életet élni – mindez első hallásra inkább a nagyszüleink világát idézi, mint a jövőt. Közben azonban közgazdászok, környezetkutatók és európai döntéshozók egyre komolyabban vitatkoznak arról, valóban lehet-e a végtelenségig növelni a termelést és a fogyasztást egy véges bolygón. A szakirodalomban ezt nem „visszafejlődésnek”, hanem leginkább nemnövekedésnek – angolul degrowthnak – nevezik. A gondolat lényege pedig jóval összetettebb annál, mint hogy egyszerűen mindenkinek kevesebbel kellene beérnie.
A „fenntartható visszafejlődés” kifejezés szándékosan provokatív, mert a visszafejlődés szóról általában elszegényedésre, technológiai hanyatlásra vagy rosszabb életkörülményekre gondolunk. A nemnövekedés elmélete azonban éppen azt állítja, hogy a társadalmi jóllét és a folyamatosan növekvő anyagi fogyasztás nem feltétlenül ugyanaz. A kérdés tehát nem az, hogy visszatérjünk-e a petróleumlámpához és a lovas szekérhez, hanem az: valóban attól élünk-e jobban, ha minden évben több autó, több ruha, több elektronikai eszköz és több egyszer használatos termék kerül piacra.
Nem recesszióról beszélnek
Talán ez a legfontosabb különbség. A gazdasági recesszióban a termelés azért zuhan, mert válság van: vállalkozások mennek tönkre, emberek veszítik el a munkájukat, csökkennek a jövedelmek, bizonytalanná válik a megélhetés. A degrowth támogatói ezzel szemben egy előre megtervezett és társadalmilag irányított átalakulásról beszélnek, amelyben elsősorban a nagy környezeti terhelésű és kevésbé szükséges termelés csökkenne, miközben az egészségügy, az oktatás, a gondoskodás, az energiahatékonyság vagy éppen a közösségi szolgáltatások akár növekedhetnének is.
A szakirodalomban az egyik leggyakrabban használt meghatározás szerint a cél az energia- és anyagfelhasználás tudatos csökkentése úgy, hogy közben mérséklődjenek a társadalmi különbségek és javuljon az emberek jólléte. A GDP csökkenése tehát nem önmagában cél: a hangsúly azon van, hogy a gazdaság működése kevésbé függjön attól, hogy minden évben feltétlenül nagyobbnak kell lennie.
Miért került egyáltalán elő ez a kérdés?
Az egyik válasz az erőforrás-felhasználásban keresendő. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának 2024-es Global Resources Outlook jelentése szerint a Föld természeti erőforrásainak kitermelése az elmúlt öt évtizedben megháromszorozódott, és érdemi változás nélkül 2060-ra további mintegy 60 százalékkal emelkedhet a 2020-as szinthez képest. A jelentés arra is rámutat, hogy a magas jövedelmű országok lakói lényegesen nagyobb erőforrás-felhasználással és környezeti terheléssel járó életmódot folytatnak, mint a szegényebb térségek lakói.
Itt válik különösen fontossá, hogy a nemnövekedés nem mindenkitől ugyanakkora visszafogást várna. A világ számos térségében továbbra is több lakásra, infrastruktúrára, energiára, közlekedésre és alapvető szolgáltatásra van szükség. A vita elsősorban arról szól, hogy a már magas fogyasztási szinten élő társadalmak képesek-e úgy csökkenteni a fölösleges anyag- és energiaigényüket, hogy közben az életminőségük ne romoljon.
Az IPCC is hangsúlyozza ezt a különbséget. A klímaváltozással foglalkozó testület szerint az épületekben, a közlekedésben és az élelmiszer-rendszerben végrehajtott keresletoldali változtatások 2050-re globálisan 40–70 százalékkal csökkenthetik az érintett területek üvegházhatásúgáz-kibocsátását a vizsgált alapforgatókönyvekhez képest, miközben egyes szegényebb társadalmi csoportoknak éppen több energiára és erőforrásra van szükségük az elfogadható életkörülmények eléréséhez.
Mi csökkenne – és minek kellene közben növekednie?
Egy ilyen rendszerben nem mindenből lenne kevesebb. Kevesebb lehetne például a rövid élettartamú, nehezen javítható termékből, az egyszer használatos csomagolásból, a pazarló energiafelhasználásból vagy abból a termelésből, amelynek társadalmi haszna kicsi, környezeti költsége viszont nagy.
Ezzel párhuzamosan több lehetne a javításból, az újrahasználatból, a tartós termékből, a jó minőségű közszolgáltatásból, az energiahatékony lakásból, a közösségi közlekedésből és a helyi élelmiszerből. A gondolat tehát lényegében azt mondja: nem feltétlenül a gazdasági aktivitás mennyisége a lényeg, hanem annak minősége.
Magyarországon is zajlik erről szakmai vita. A Közgazdasági Szemlében 2025-ben megjelent tanulmány például a magyar szóhasználatban is „nemnövekedésként” tárgyalja a degrowth irányzatot, ugyanakkor annak gyenge pontjait is részletesen elemzi. A szerző többek között azt veti fel, hogy nem minden kérdés tisztázott azzal kapcsolatban, hogyan működne egy ilyen gazdasági rendszer a gyakorlatban, miként viszonyulna a jelenlegi intézményekhez, illetve milyen szerepet játszana benne az iparpolitika.
A másik oldal szerint nem a növekedéssel van baj
A vita természetesen egyáltalán nincs lezárva. A „zöld növekedés” hívei szerint nem szükséges feladni a gazdasági növekedést, mert a technológiai fejlődéssel, a megújuló energiával, a körforgásos gazdasággal és a hatékonyabb termeléssel elválasztható egymástól a GDP növekedése és a környezeti terhelés növekedése.
Az OECD hosszú ideje ezt az irányt képviseli, és több országban valóban javult az egy egységnyi gazdasági teljesítményhez szükséges anyag- és energiafelhasználás. A degrowth oldalának fő ellenvetése viszont az, hogy nem elegendő relatíve hatékonyabbnak lenni: azt kellene bizonyítani, hogy a teljes erőforrás-felhasználás és kibocsátás is kellően gyors ütemben csökkenthető folyamatos gazdasági növekedés mellett. Éppen ez a növekedés–nemnövekedés vita egyik legfontosabb szakmai kérdése.
A téma ma már nem csupán néhány alternatív közgazdász beszélgetése. Az Európai Parlamentben 2023-ban nagyszabású Beyond Growth – Növekedésen túl konferenciát rendeztek, ahol közgazdászok, politikusok, kutatók és civil szervezetek vitatták meg a különböző irányokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a degrowth az Európai Unió hivatalos gazdaságpolitikája lenne: az uniós vitákban egymás mellett jelenik meg a zöld növekedés, a posztnövekedés és a nemnövekedés gondolata is.
A Rétközben mindez furcsán ismerős lehet
A témának érdekes vidéki oldala van. Sok olyan dolgot, amelyet ma fenntartható életmódként fedezünk fel újra, a falvakban néhány évtizeddel ezelőtt egyszerűen hétköznapi életnek hívtak. A befőttesüveget nem dobták ki, hanem újra megtöltötték. A széket megjavították. A ruhát megfoltozták. A kert adott paradicsomot, paprikát, krumplit és gyümölcsöt. A felesleg átkerült a szomszédhoz vagy a rokonsághoz. Egy szerszámot nem feltétlenül minden háztartás vásárolt meg külön-külön.
Ebből azonban veszélyes lenne azt a következtetést levonni, hogy a szegénység fenntartható. A nélkülözés nem környezetpolitika. Ha egy rétközi faluban nincs megfelelő tömegközlekedés, ezért minden ügyintézéshez autóba kell ülni, az nem „fenntartható egyszerűség”. Ha egy család azért nem tudja leszigetelni a házát, mert nincs rá pénze, az nem tudatos energiafogyasztás-csökkentés. Ha valaki azért fogyaszt kevesebbet, mert egyszerűen nem engedhet meg magának többet, az sem degrowth.
Éppen ezért vidéki térségekben a koncepció akár azt is jelenthetné, hogy bizonyos dolgokból több kellene, nem kevesebb: jobb közlekedésből, egészségügyi szolgáltatásból, helyi munkahelyből, korszerűbb lakásokból, vízmegtartó tájgazdálkodásból és olyan infrastruktúrából, amely csökkenti a háztartások kiszolgáltatottságát.
Talán nem visszafejlődés, hanem másfajta fejlődés
Innen nézve a „fenntartható visszafejlődés” kifejezés talán félrevezető. A valódi kérdés inkább az, mit nevezünk fejlődésnek.
Ha egy tízéves hűtőszekrényt lecserélünk egy újra pusztán azért, mert megjelent a következő modell, nőhet a gazdasági forgalom. Ha megjavítjuk és még öt évig használjuk, abból kisebb GDP-növekedés származhat – miközben kevesebb nyersanyag és hulladék keletkezik. Ha több autó fogy, nőhet a gazdaság. Ha viszont olyan közlekedést szervezünk, amely miatt kevesebb autóra van szükség, társadalmilag akár jobb eredmény is születhet úgy, hogy kevesebb terméket adunk el.
Ugyanez igaz az élet más területeire is. A GDP azt méri, mennyi gazdasági tevékenység történt, azt azonban jóval kevésbé, hogy ettől egészségesebbek, biztonságosabbak, boldogabbak vagy élhetőbb környezetben élők lettünk-e. Éppen ezért a növekedésen túli megközelítések támogatói nem feltétlenül kisebb életet szeretnének, hanem kisebb anyag- és energiafelhasználással működő, mégis jobb életet.
Talán éppen ez teszi izgalmassá a kérdést a Rétköz számára is. Nem az a kérdés, hogy vissza akarunk-e menni ötven vagy száz évet az időben. Hanem az, hogy abból, amit a modern világ adott, mit érdemes megtartani – és abból, amit közben elveszítettünk, mit lenne érdemes újra megtanulni.
Lehet, hogy a jövő fejlődését végül nem az mutatja majd meg, hány új tárgyat tudunk megvásárolni egy év alatt. Hanem az, mennyi ideig használjuk őket, mennyi energiából tudunk kényelmesen élni, mennyire függünk távoli rendszerektől, és mennyi marad utánunk abból a környezetből, amelyből az egész gazdaságunk él.
Források: European Parliamentary Research Service – From growth to “beyond growth”: Concepts and challenges; UNEP International Resource Panel – Global Resources Outlook 2024; IPCC AR6 WGIII – Demand, services and social aspects of mitigation; Kallis és mtsai – Research on Degrowth, Annual Review of Environment and Resources; Kovács Olivér – A minőségi növekedés felé – a nemnövekedés értékelése, Közgazdasági Szemle; OECD Green Growth Studies.
