Ma egyetlen gombnyomással lehűthetjük a szobát. Bekapcsoljuk a klímát, lehúzzuk a redőnyt, hideg italt veszünk elő a hűtőből. De mit csináltak azok az emberek, akik száz évvel ezelőtt éltek a Rétközben, amikor ugyanúgy elérkezett a júliusi–augusztusi forróság, miközben sem légkondicionáló, sem ventilátor, de sok házban még villany sem volt?
A válasz egy része magukban a régi házakban, másik része pedig az élet ritmusában keresendő.
A régi ház maga is védekezett a meleg ellen
A Rétköz népi építészetéről szerencsére különösen értékes forrás maradt fenn. Kiss Lajos néprajzkutató részletesen foglalkozott a térség építkezésével; munkáját a Jósa András Múzeum évkönyve is közölte. A dokumentációban besztereci és gégényi lakóházak, favázas, feltehetően sövényfalú épület, homloktornácos ház, valamint náddal fedett épület is szerepel.
Vagyis amikor régi falusi házakról beszélünk, nem kell elképzelnünk valami általános „magyar parasztházat”: a Rétköznek megvolt a maga építészeti világa.
A tágabb Szabolcs-Szatmár-Bereg térségben az építkezéshez nagyrészt azt használták fel, amit a környezet adott. Előfordult rakott sárfal, vályogfal, fonott sövényfal és favázas fal, a tetőfedésben pedig nád, zsúp és zsindely is.
Ezeknek az anyagoknak volt egy, a forró nyári napokon különösen értékes tulajdonságuk: a nagy tömegű föld- és vályogfalak lassabban követik a külső hőmérséklet gyors változását. A régi házak árnyékolása és tornáca pedig tovább mérsékelhette a közvetlen napsugárzás hatását.
Amit ma részben gépekkel próbálunk megoldani, azt akkor az épület szerkezete is segítette.
A tornác nem egyszerű dísz volt
Ma egy régi tornácos házra elsősorban romantikus emlékként nézünk. Pedig a tornácnak nagyon is gyakorlati szerepe volt.
Árnyékot vetett a falra és az ablakokra, és egy átmeneti teret teremtett a tűző nap és a lakószoba között. A Rétközből is dokumentáltak homloktornácos épületet Gégényben.
A forró délutánokon ezért nem feltétlenül a napsütötte udvar volt a ház legkellemesebb része. Az árnyékos tornác vagy a ház hűvösebb oldala természetes menedéket jelenthetett.
Estére pedig az élet ismét kiköltözhetett az udvarra. Amikor a nap ereje csökkent, kinyílhattak az ajtók és ablakok, megindulhatott a levegő.
Nem délben akartak mindent elvégezni
Talán ez az egyik legnagyobb különbség a mai és az akkori élet között.
A mezőgazdaságból élő ember számára nem volt újdonság, hogy a nyári napnak van olyan időszaka, amikor a fizikai munka rendkívül megterhelő. A napirendet sokkal erősebben meghatározta a természetes világosság és az időjárás.
A munkát ezért, amikor lehetett, korán kezdték. A hajnali és reggeli órák értékesek voltak: ilyenkor még nem hevült fel annyira sem a levegő, sem a föld.
A legforróbb időszakban pedig igyekeztek árnyékba húzódni, majd később folytatni a munkát.
Nem legyőzni próbálták a nyarat, hanem alkalmazkodtak hozzá.
A pince volt a korabeli „hűtőszekrény”
A hűtőgép előtti világ egyik legnagyobb problémája nem is feltétlenül az ember, hanem az élelmiszer hűtése volt.
Ahol rendelkezésre állt megfelelő pince vagy hűvös kamra, ott tárolhatták azokat az élelmiszereket, amelyeknek jót tett az alacsonyabb és kiegyenlítettebb hőmérséklet. Más tartósítási eljárásoknak is sokkal nagyobb szerep jutott: szárításnak, aszalásnak, füstölésnek, sózásnak, savanyításnak.
A régi háztartás működésének tehát alapvető része volt, hogy hűtőszekrény nélkül is minél tovább eltarthatóvá tegyék az élelmiszert.
A kút nemcsak ivóvizet jelentett
A falusi porta egyik legfontosabb pontja a kút volt.
A víz kellett az embereknek, az állatoknak, a főzéshez, mosáshoz és a gazdaság működtetéséhez is. Nyáron pedig különösen felértékelődött.
A hideg kútvíz olyan természetes erőforrás volt, amelyet ma már nehéz ugyanúgy értékelnünk, amikor néhány méterre van tőlünk a vezetékes víz és a hűtőszekrény.
És persze ott volt maga a Tisza és a Rétköz egykori vízvilága is.
Kiss Lajos leírása szerint a történeti Rétköz a Tisza által körülölelt, mély fekvésű, mintegy 140 ezer kataszteri holdas medence volt, amelyet a folyó kiöntései rendszeresen vízzel borítottak. A táj alapvetően csak a vízrendezésekkel változott meg; a Lónyay-csatorna kiépítése 1882-re fejeződött be.
A víz tehát nem egyszerűen a táj egyik eleme volt. Meghatározta az itt élők egész életét.
Vastag fal, árnyék, hajnal és józan alkalmazkodás
Persze nem szabad romantizálni a múltat.
A régi embernek is melege volt.
A földeken végzett nehéz fizikai munka kánikulában akkor is kimerítő és veszélyes lehetett, és a mai orvosi ellátás, vezetékes ivóvíz, hűtés vagy időjárási előrejelzés biztonsága sem állt rendelkezésre.
A régi életmód azonban tartalmazott egy olyan tudást, amelyből talán ma is érdemes valamennyit visszatanulnunk.
Ne engedd be nappal a meleget. Árnyékolj. Szellőztess akkor, amikor odakint már hűvösebb van. A nehéz munkát lehetőleg ne a nap legforróbb óráira időzítsd. Használd ki a fák és az épületek árnyékát.
Nem véletlen, hogy ezek egy része ma ismét megjelenik az épületek nyári túlmelegedése elleni védekezésben.
És vajon mi maradt meg ebből a Rétközben?
Talán ez a történet legérdekesebb része.
Gégényben, Beszterecen, Dombrádon, Ibrányban, Rétközberencsen vagy a környező falvakban még ma is állhatnak olyan régi házak, amelyek falai sok évtized nyarát átvészelték.
Olyan házak, amelyekben nem volt klímaberendezés.
Nem volt ventilátor.
Nem volt hűtőszekrény.
Mégis generációk nőttek fel bennük.
És amikor ma egy öreg vályogházba belépve egy forró augusztusi délutánon azt mondjuk:
„De jó hűvös van idebent!”
– talán éppen egy több száz éves építési tudás működését érezzük.
Írta: Surányi Ádám
Források: Kiss Lajos néprajzi munkái és a Jósa András Múzeum évkönyvében közölt rétközi néprajzi, építészeti dokumentáció; Hungaricana – Jósa András Múzeum Évkönyve; Szatmár-Bereg kulturális és népi építészeti örökségét bemutató szakmai-ismeretterjesztő anyagok.
